SZILÁRD PONT VOLT MINDEN TEKINTETBEN

Dr. Pősze Lajos emlékezete

Írta: Dr. Gaál Botond egyetemi tanár

Debrecen, 2003. január 24.

Békésen született 1919. május 13-án. Édesapja is a Pősze Lajos nevet viselte, kosárfonó kézműves ember volt, a békési "kasgyárban" dolgozott. Ez kosárfonó iskolaként és üzemként működött. Édesanyja, Nagy Mária, korán meghalt. Hárman voltak testvérek: Mária, Lajos és József. A családban sok volt a magas férfi, édesapja is és ő is szép szál ember volt. Révész Imre történész-akadémikus, püspök Hunyadi Lászlóhoz hasonlította termetét. Elemi iskoláit és a gimnáziumot is Békésen végezte, az ottani Református Gimnáziumban, amely a Debreceni Református Kollégiumnak volt a partikulája. Szegedi Kis István híres reformátor alapította. Ma az ő nevét viseli. A gimnáziumi évek alatt egyértelműen kitűnt, hogy Pősze Lajos folyamatosan jeles teljesítménye alapján érdemes az egyetemre. Alapjában véve csendes természetű, közszereplést nem szívesen vállaló, de igen szorgalmas diák volt. Édesapjának is sokszor segített a kosárfonásban az iskolai szünetek idején. Tanulmányi eredménye alapján az osztályában mindig ő kapta a legtöbb jutalmat év végén. 1937-ben az érettségi vizsgája után a debreceni Gróf Tisza István Tudományegyetemen tanult tovább magyar-német szakon. Ez úgy volt lehetséges, hogy fölvették az úgynevezett Református Tanárképző Intézetbe, amelynek kettős szerepe volt. Egyrészt ingyen lakással és élelemmel segítette a jól tanuló, de nehéz körülmények között élő szülők gyermekeit, másrészt felkészítette a hallgatókat arra, hogy végzés után bármely református gimnáziumban elhelyezkedhessenek. Jónéhány, keresztyén gondolkodásra építő, a református kultúrával kapcsolatos tárgyat hallgattak itt, sőt ezekből vizsgázni is kellett, s a vizsgaeredményeket az egyetem elismerte. Mindenki nagyon nagy szorgalommal tanult, mert a jó eredmény feltétele volt a bennmaradásnak. A budapesti "Eötvös Kollégiumnak" volt ez a debreceni párja. Akik nem voltak tagjai, diákos élccel "zsenitelepnek" hívták a Református Tanárképző Intézetet, s ezzel igazságot fogalmaztak meg. A későbbi jelentős tanárok, mint például Nagy Géza, Rábold Gábor, Tóth Béla, Nagy Jenő, Szabó István mind innen kerültek ki, de ilyen nevek is, mint Imre Samu, Szathmári István, Balassa Iván, Sipka Sándor jelzik a színvonalat. Pősze Lajosnak nem igen lehetett volna jobb helyet kitalálni. A tehetsége és szorgalma eredményeképpen végig bentlakó maradhatott, s ez a jó pár év kitágította látókörét mind a tudományművelés, mind pedig a társadalmi-politikai kérdések tekintetében. Megszerette a népi írókat és eljárt a balatonszárszói konferenciájukra. Az 1940/41. tanévet Münchenben töltötte ösztöndíjasként a tanárképző jóvoltából. Itt ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, Fésűs Katalinnal. 1942-ben kapta meg magyar-német szakos diplomáját. Rendkívüli eseménynek számított, hogy a Debreceni Református Főgimnázium azonnal fölvette tanárai sorába. Az volt ugyanis a szokás, hogy ebben az iskolában jobbára csak olyan tanárokat alkalmaztak, akik először más iskolákban már bebizonyították tanári "alkalmasságukat".

Az egyetemi éveire gondolva, visszahúzódó, szerény, dolgos, célratörő fiatalnak ismerték meg társai. Rendkívül alapos volt a tanulásban, mindenre figyelt, sokat olvasott, mégis inkább a nyelvészet kötötte le. A német nyelv érdekelte. Szépen és precízen beszélte. A tudást többre becsülte a társadalmi ranglétrán való előmenetelnél. Doktori disszertációját már 1943-ban elkészítette és megvédte a debreceni egyetemen. A német nyelven írt értekezésének címe: Die Sprache einer mittelniederdeutschen Handschrift in der Bibliothek des Reformierten Kollegiums in Debrecen. (A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában található egyik középalnémet kézirat nyelvezete.) Az 1400 körüli időből származó, R 606 jelzetű, aránylag ép, "holland-német" nyelvű kézirat hangtani és alaktani elemzését készítette el, majd a példatárban bemutatta a tudományos eredménye használhatóságát. Egy akkori hártyakódex imakönyvről van szó, amelynek nyelvezete segít megérteni a mai német nyelv kialakulását és fejlődését.

1943-ban nősült. Felesége, Fésűs Katalin, német-francia-angol szakos tanár volt, később megszerezte orosz nyelvből is a tanári diplomát. A KLTE Természettudományi Kara lektorátusának sok éven át volt a vezető tanára. Négy gyermekük született: Katalin, Judit, Lajos és András. Mindahányan diplomát szereztek.

Alig több mint egy évi tanári munka után pályáját meg kellett szakítania, mert mint újoncot katonai szolgálatra hívták be 1943 októberében Szolnokra. Alakulatát nyugat felé sodorták a harci események, mígnem 1945 elején bajtársaival együtt francia hadifogságba esett és a colmar-i fogolytáborban dolgoztatták 18 hónapon át. Elmondta, hogy a franciák kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal, éjjel-nappal, esőben és fagyban a szabad ég alatt aludtak. A kemény rakodómunkáról nem is beszélve! Bizonyára ez is hatással volt a későbbi egészségi problémáinak kialakulására. 1946 októberében szállították haza az életben maradottakat, köztük Pősze Lajost is. Újból tanított, munkahelye várta. A diákok is. – 1949 és 1951 között a Református Gimnáziumban nem volt megoldott a vezetés. E két esztendő alatt többeket bíztak meg az igazgatói teendők ellátásával, de valamennyiük szolgálata rövid életűnek bizonyult. Ekkor az egyházi vezetés a szokatlanul fiatalnak számító, 32 éves Dr. Pősze Lajos tanárnak adott egy éves megbízást az igazgatásra, s hamar kiderült, hogy ez jó választás volt. Az Egyházkerületi Közgyűlés már 1951. december 13-án megerősítette őt tisztségében, s a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a tanári kar is nagy megnyugvással és örömmel állapította meg az igazgatói tisztség megszilárdulását. Ettől kezdve egészen 1982. február 11-én bekövetkezett haláláig ő volt a Református Gimnázium igazgatója. 1957-ben az "oktatásügy kiváló dolgozója" kitüntetést kapott a Pedagógusok Napja alkalmából. Fiatalon lett a Nagytemplomi Egyházközség presbitere, majd a Felső-szabolcsi Egyházmegye gondnoka, egyházkerületi világi főjegyző és zsinati tag. Minden tisztségében igyekezett a legnagyobb hűséggel szolgálni. Igazgatói munkájáról a művelődésügyi állami szervek is mindig elismeréssel szóltak.

Én magam nyolc esztendőn át dolgoztam mellette igazgatóhelyettesként. Diákként is ismertem, igazgatóm volt. Ha nem is tudok teljes képet, de hiteleset igenis tudok róla alkotni. Tiszta szívvel és hálával írom le, mit tanultam Dr. Pősze Lajos igazgatótól. – Általánosságban szólva, munkáját mindig a nagyfokú igényesség, mintaszerű pontosság és lelkiismeretesség jellemezte. Soha nem szerette a kapkodást, döntéseit nem hamarkodta el, indulatos megjegyzéseket nem tett, intézkedéseit széles körültekintéssel megfontolta. Mindezeken túl, volt olyan rokonszenves vonása az egyéniségének, amelyet soha nem tudtam utánozni, okát nem voltam képes megfejteni, csak csodáltam. A diákok ugyanis oly nagy tisztelettel, mondhatni "félelemmel" tekintettek rá, hogy az elbeszélhetetlen. Ezzel így voltam én is diákkoromban. Kétségtelenül szigorú volt, de sohasem kegyetlen, sőt inkább megértő és derűs. Mindig elegáns volt és jól öltözött. Igazi "jelenség" volt, bárhol tartózkodott. Tanártársai előtt valóban tekintélyt parancsoló volt a jelenléte, ugyanakkor szívesen bocsátkozott barátságos és humoros beszélgetésekbe. Igazi úri ember módján viselkedett minden élethelyzetben. Szépen beszélt mindenkihez, bariton hangja megnyugtató volt és kellemes. Az állami emberek is tisztelték és udvariasságát viszonozták. – Számomra úgy tűnik föl alakja, egyénisége, hogy az akkori sokféle bizonytalanság közepette ő egy szilárd pont volt minden tekintetben: tudásban, viselkedésben, barátságban, emberségben, pedagógiában, munkában, pontosságban, puritánságban, keresztyén elkötelezettségben, komolyságban és derűs életben egyaránt. Ha valaki hozzá fordult bizalommal, akkor az tökéletesen rábízhatta titkait, ügyeit: a titok valóban titok maradt nála örökre! De ugyanakkor, amikor nagyon mély tisztelettel vettük körül, azt is láthattuk, hogy mily felszabadultan és őszintén tudott velünk együtt nevetni a jó tanár-diák történeteken. Kisdiák voltam még, s emlékszem a mátraházai séták alkalmaira, tudott rendkívül közvetlen is lenni. Ezen sokszor elgondolkoztam. Vajon honnan nyerte az emberi viselkedésnek és megnyilvánulásoknak ezt a csodált gazdagságát. Otthon tanulta? Otthonról hozta? Igen! Lehetséges! Egyszerű családból származott és mégis mily nagyszerű egyéniség volt. Az iskoláiban tanulta? Bizonyára igaz. Tanárait igazán tisztelte, mert nagyon szeretett tanulni mindenkitől. Hagyta magát nevelni. De az is fölmerülhet bennünk, hogy az élete tanította meg mindezekre. Lehetséges ez is. A sorsa is sok tekintetben alakította az ő nemes lelkű bölcsességét. Fiatalon tekintélynek örvendett mindenki előtt. Az intézményben már a puszta jelenlétével is rendet teremtett. Sőt, úgy éreztük, mintha jelen lett volna mindenütt. Ez a komolyság hatotta át iskolánkat, s ez a fegyelmezett szellemiség szinte mindenütt tapintható volt a Református Gimnáziumban. Bizonnyal ezért szerettük őt is és az iskolát is! Jól érzetük magunkat, otthonunk volt, mert abban a nehéz időkben szabadok is voltunk és védelmet is nyújtott számunkra. A gyermeki lélek egyik sajátságos titka ugyanis az, hogy ott érzi magát jól, ahol rend és fegyelem van. Még a rendetlenkedést is boldogan tehettük!

Azt hiszem, Pősze Lajos élete tanulságként szolgálhat mindazoknak, akik a pedagógus hivatást választották, netán még valamilyen szintű iskolavezetésre is megbízást kaptak. Egyszerű tényeket említek. Jött egy kisiparos békési családból: egy mindenben feddhetetlen családi környezetből, ahol a református örökség a becsületben és a munkában vált láthatóvá. Nem hullottak az ölébe a jólét feltételei, hanem mindenért meg kellett küzdenie és dolgoznia. Amint a puritánok tették ezt a 17. századtól! Ezért megfigyelt mindent, s amit jónak tartott, azt elméjében forgatta és tanult belőle. Volt is kitől tanulnia. Gimnazista korában igazgatója Körber Tivadar volt, akiről ezt írta Szabó István tanárunk, békési diák: "Ennek a nagyon rokonszenves, szép arcú, fehér hajú és fehér bajuszú igazgatónak páratlan tekintélye volt mind a tanárok és diákok közt, mind pedig Békés város közössége körében. Minden áldott nap végigjárta az osztályokat 8 óra előtt, s kedves, de határozott, szerető apai hangon tette meg a megjegyzéseit az osztályra. A gyerekségeket (pl. gombfocizás) a szemünkre vetette, s komolyabb játékot ajánlott, mint például a sakkot. Felhívta a figyelmet a művelt ifjúhoz illő viselkedésre, az egymással való beszélgetést, a vitát ajánlotta az óra előtti hangoskodás helyett. Igazi nevelő volt, temetésén őszintén siratták tanártársai is, a diákok is." – Nekem az az érzésem, hogy Pősze Lajos ettől az igazgatójától tanulta, leste el a vezetői módszerét. Ő is csendesen járt-kelt az iskolában, s hasonlóan vigyázta a fiatalok fejlődését. Rajta tartotta a szemét az egész iskolán. Nyugodt természetű ember volt. Amikor órán nem tudott a diákja, nem jött dühbe, nem hordta le, nem vetkőzött ki magából, hanem hangosan nevetve idézte Madáchot: Fiam! "A buták sorsa a földi éden!" Ez volt a legszigorúbb szóbeli megrovása. Más alkalommal, kellemetlen helyzetben, a fiúkkal elbeszélgetve, azt is át tudta hidalni és el tudta rendezni, amikor egyik tanár óráján éppen a szakfelügyelő váratlan látogatásakor röptették a cserebogarat a katedrafiókból. Úgy elő volt készítve, hogy már nem tudták idejében leállítani az akciót. Ítéletéért a fiúk igazat adtak neki felnőtt fejjel is. De általában is, tőle mindenki elfogadta a véleményét, döntését, mert azok emberségesek voltak.

A legnehezebb politikai időkben is határozott volt. Roppant súly nehezedett rá a diktatórikus korszakban, mégis iskolájának kormányrudjánál állva egyértelműen kimondta: "… állami tanterv alapján tanítunk, de nevelésünk alapja a Bibliából merített hitbeli meggyőződésünk. Iskolánk akkor tölti be hivatását, ha hívő embereket nevel és bocsát ki az életbe. Kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy tudja-e vállalni ezt a feladatot." Ez már akkor hangzott el, amikor az egész református iskolarendszert államosították. Gyakorlatilag a több évszázados református kollégiumi nevelői és iskolaszervezeti módszert, színt, sajátosságot kitörölték a magyar iskolarendszerből. Előbb államosítottak mintegy másfélezer református általános és középiskolát, kivéve azokat, amelyek az 1948. évi egyezményben szerepeltek. Összesen hat gimnáziumot hagytak meg, kettőt Debrecenben, kettőt Budapesten, egyet Sárospatakon és egyet Pápán. Egy bő esztendő után aztán az államhatalom arra kényszerítette az egyházi vezetőket, hogy a hatból ötöt ajánljanak föl átvételre, s így maradt meg az egyetlen Református Gimnázium Debrecenben. Az evangélikusoktól pedig mindent elvettek, mondván: elegendő lesz nekik, ha diákjaik a Debreceni Református Gimnáziumot választják. Mindez 1950 és 1952 között zajlott, s Dr. Pősze Lajos éppen ebben a korszakban lett igazgatója a Református Gimnáziumnak. Ha nem ismerjük e történeti hátteret, nem értjük, mit jelentett akkor igazgatónak és tanárnak lenni ebben az egy "megtűrt" iskolában. Különösen is, amikor a könnyeket befelé kellett elfojtani, s végig nézni iskolarendszerünk eltűnését. Holott, a magyar iskolarendszer alapja éppen az az óriási iskolarendszer volt, amelyet a nagy református kollégiumaink hoztak létre a gyülekezetekkel együtt. Ma már alig néhányan tudják, hogy a Debreceni Református Kollégium 584 alap- és középfokú iskolát létesített hazánk egész területén. A többi Kollégiumunk is ezt tette. Nem azért hozták létre ezeket, mert egyházi iskolát akartak kizárólagos jelleggel, nem is azért, mintha gazdagok lettek volna, hanem azért, mert sem az uralkodó osztály, sem az idegen uralom ezt nem tette meg. Megtették ők a szegénységükből! Mindebből csak egyetlen iskolát hagyott meg a kommunista hatalom. A református nevelés sajátosságait ezzel szinte teljesen kiradírozták nemzeti művelődésünk palettájáról. Ebben a korszakban vállalta gimnáziumunk felelős vezetését Dr. Pősze Lajos.

Nem tudjuk és soha nem is fogjuk megtudni, milyen idegrendszeri hatások és okok eredményeként a testileg erős, szép külsejű férfin lassan elhatalmasodott egy betegség, amely őt igazgatóságának nagy részében végig kísérte. Ennek ellenére, amiben hitt, azt mégsem adta föl. Tisztában volt vele, hogy neki milyen körülmények között kell helyt állnia, s ezt tette gyengülő állapotában is. Utolsó erejéig! Mert hitte, hogy a mesterséges társadalmi kényszerűség nem fog örökké tartani, a történelmi emlékezet pedig nem hagyhat ki. Én igazi "puritánnak" láttam őt, a békési és debreceni ősök követőjének, de nemcsak a szó "egyszerűség" értelmében, hanem annak eszmei-történelmi tartalmában is. Ő ugyanis – a Debreceni Kollégium és annak gimnáziuma legszebb hagyományait követve – mint egy "vasbordájú szent" végezte munkáját rendíthetetlen küldetéstudattal és következetességgel. Bár a politikai események derékba törték a református iskolarendszert, a makacs betegség pedig ledöntötte lábáról az egyetlen meghagyott gimnázium igazgatóját, ő mégsem adta föl, nem vonult félre, nem nyugodott bele a körülmények-sújtotta helyzetébe. Tudományát, nevelői és vezetői képességét, lelki adottságát, gazdag bölcsességét és életének minden ajándékát a hosszú betegségével harcolva bámulatos akaraterővel vitte oda és áldozta fel az ifjúság nevelésének oltárán. Tette ezt a nemzet jövőjéért, a Debreceni Református Gimnáziumban! Beteg volt, mégis álmodott egy jobb világot a puritánok küldetéstudata szerint! Csak ekkor értettük meg és érzetük át, hogy rajta valóban beteljesülni látszottak Pál apostol titokzatos szavai, mint a mélyen hívő keresztyén ember számára szóló vigasztaló üzenet: "Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el!"(2Kor 12,9) Pősze Lajos bizony Istenben bízó, lelkileg erős ember volt, aki testi gyengesége miatt többször elmondhatta volna, hogy "Az Úr közel"(Fil 4,5), mégis nem félt, mert életét Isten dicsőségére való szolgálat alkalmának tekintette. Ily módon hitt ő a magyar nép boldogabb jövőjében! Hogy szolgálata ilyen körülmények között is teljessé válhatott, abban jelentős szerep jutott élete párjának, aki kipótolva a hiányokat gondoskodott a családi otthonról, s férjének mind jellemben, mind pedig erkölcsben méltó segítőtársa volt.

Pősze Lajos harminc és fél évig volt igazgató. Nagyon hosszú idő. Én követtem az igazgatói tisztségben, koromnál fogva fia lehettem volna. Mindenkinek eszébe juthat: miért nem történhetett hamarabb az őrségváltás? Hadd kezdjem a választ ezzel: mert így volt helyes! Nagyon sekélyesen és nagyon törtető emberi módon gondolkodik az, aki a tapasztaltabbakat, a bölcsebbeket, a szolgálatban mindvégig hűségeseket félretolná abban a hitben, hogy ő majd jobban fogja csinálni. Aki ezt teszi, annak a kezében előbb-utóbb tönkre mennek a dolgok és elferdül a személyisége is, egyénisége pedig bizonytalanná válik. Sohasem lettek alkalmas Józsuék bölcs Mózesek nélkül, de Józsué sem a maga értelme szerinti cselekvést és bölcsességet kereste. Figyelt Mózesre, Isten emberére. Ilyen bölcs ember volt Pősze Lajos is az én szememben, aki végig vezette az egyetlen iskolánkat nehéz utakon, nehéz időkben, nehéz emberekkel. Odaáldozta magát egy szent ügynek. A fiatal segítő szolgatárs pedig mindig csak akkor vegye át az öreg szolgától a munka terhét, ha már ő is megtanulta az Isten szerinti bölcsességet: "Csak légy igen bátor és erős, őrizd meg, és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el tőle se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz!"(Jós 1,7) Azon soha nem lesz áldás, ha az önfejű fiatal akar jövőt mutatni és jövőt alkotni, mielőtt ő maga szolgált volna alázattal és szerzett volna kellő bölcsességet. Az egyházi főhatóság is mindvégig helyesen látta ezt a kérdést. Pősze Lajos a helyén volt, betegsége idején is, illetve helyes volt, hogy ő maradt az igazgatói tisztségben. Ezt én mondom, a fiatalabb szolga, tiszta szívemből és őszinte hitemmel. A fiatalnak ugyanis meg kell tanulnia, mit jelent az, hogy ne térjen el se jobbra, se balra, nemcsak hitbeli szempontból, hanem társadalmi és politikai tekintetben sem. Hogy ezt megtanulhattam Pősze Lajostól, most is hálát érzek érte.

Végül szeretnék rámutatni egy olyan életes tanulságra, amelyet én Pősze Lajos igazgatóm példájából tanulhattam meg. Elmondom azok kedvéért, akik bármikor fiatalon kerülnek felelős vezetői tisztségbe. – Én az idősebb tanártársaimat sohasem a cselekvőképességük szerint, vagy gondolkodásuk gyorsasága szerint ítéltem meg, hanem az ügyért odaszentelt és föláldozott szolgáló életükre tekintettem. Ezért nagyon tiszteltem őket, hiszen én is sok bölcsességet vehettem tőlük. Pősze Lajos igazgató elődömre és sok tanáromra is így néztem föl. Azt láttam bennük, amit Pál apostol is látott atyái hitében: "Ha a gyökér szent, az ágak is azok!"(Róm 11,16) Az én tanáraim és az én igazgatóm szolgáltak úgy és oly módon, amilyen küldetés volt számukra Istentől kimérve. Nem kaptak érte dicséretet, hogy a Református Gimnáziumban tanítottak. Ezért a dicséretért jónéhányan elmentek az állami iskolákba. Ők azonban maradtak, egy derékba tört iskolarendszer egyetlen megmaradt hajtásaként élő iskolában. A református iskolarendszer törzsét ugyan kicsavarták, de a gyökereit nem sikerült kitépni. Én is éreztem ezt, és mint igazgató is tudtam, hogy ezek a gyökerek még élnek. Az ő hitbeli bizonyságtételük volt számomra a "szent gyökér", és bizonyossággal hittem, hogy lesznek még egyszer ágak is, amelyek kihajtanak és úgyanúgy fogják szolgálni magyar nemzetünk ügyét, amint azt őseink tették. De számomra a több évszázadra visszatekintő múltbeli örökség is éppen úgy "szent gyökérzet" volt, mint azoknak a hűsége, akikkel közvetlenül együtt dolgozhattam fiatal tanárként, igazgatóként. Pősze Lajosban, az ő nagyszerű egyéniségében, kedves modorában, jólelkűségében, tisztaszívű magyarságában, erkölcsi tartásában, jellemszilárdságában és keresztyén béketűrésében én ezeket a gyökereket fedeztem föl és éreztem meg, ezekből éltető erőt kaptam, és szolgálatommal azt folytattam, amit ő is hitből cselekedett. Tudom, hogy ő szeretett engem. Én most Németh László egy szép gondolatával emlékezem rá: "Hamar el tudjuk felejteni azt, akit szerettünk, de aki minket szeretett, azt soha."

Forrás: A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának jegyzőkönyvei; Lajos Pősze: Die Sprache einer mittelniederdeutschen Handschrift in der Bibliothek des Reformierten Kollegiums in Debrecen, Debrecen, 1943. Ref. Tanárképző, Klny. 25. szám; R 606 jelzetű hártyakódex; Kiss László: Dr. Pősze Lajos gimnáziumi (és Nagy Géza internátusi) igazgatók emlékezete, Református Tiszántúl, 2002. augusztus. 13-16.