…sed miserenti Deo.

„Akik imádkoztak üldözőikért”

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának ünnepi műsora az 1956-os forradalom tiszteletére, melyben a román kommunista diktatúra által a magyar forradalommal való együttérzésük miatt 1958-ban ártatlanul bebörtönzött, kivégzett és a Duna-delta haláltáboraiba hurcolt magyar református lelkészekre és hívekre emlékezünk.

(SZAVALÓ)

INVOCATIO

1. Ó, Te felséges, Te Magasztos Isten

fellegek trónján, azur égi kékben

szent világosság ragyogó sugára

festi az orcád.

2. Áll eső, pára haragos ködéből

nagy hegyek csúcsán fölemelve házad

és örök hajnal szine ékesíti

mennyei termét.

3. Ó, ne hagyj engem lesodorva mélyen

földi árkokba, szakadékba hullva

hol sötét Kérek foga tépi marja

holtra a testem!

4. Ó, segíts rajtam, tehetetlen árván!

ó ne hagyd kérlek kialudni fényem,

és a vak éjjel iszonyú homálya

el ne borítson!

5. Légy velem most is, ahogyan korábban!

Pallosod lángolt viadalban értem,

füst gomolygott fel, tüzesen ragyogtak,

égtek a sziklák.

6. Fellegekből szólt hatalommal ajkad,

villogás és vad robajok kisérték,

s áradó szélben körül-átölelte

lelked a lelkem.

7. Jöjj, Te Szent! Ó jöjj! Esedezve kérlek.

Légy a jobbomnál, amikor csatázom,

hogyha rám zúdul a csapás, legyél majd

harcban a társam!

(1. KÖZLŐ)

Meg lehet-e tiltani a gyermeknek, aki édesanyjának verését látja, hogy segítségére siessen, és letörölje annak vérét és könnyeit? Meg lehet-e tiltani neki, hogy saját testével fedezze annak testét, és inkább magát szolgáltassa ki az ütlegeknek? Nem, nem, soha nem!

1956. Magyarország. A forradalom az egész nemzetet lázba hozta, és a nemzettestnek határokkal lekötözött, elszorított tagjai újra lüktetni, élni és fájni kezdtek.

Erdély is forrongott, várakozott, remélt. Térben távol, de lélekben közel volt a harcoló Budapesthez a vele együtt érző Kolozsvár. A Babes és a Bólyai egyetem diákjai benzines palackokkal kergették el az épületet lefoglalni akaró rendőröket, a Teológia Társalgójában állandóan szólt a Budapesti Kossuth és Petőfi adókra hangolt telepes rádió, figyelték a híreket, próbálták elképzelni, mi zajlik a magyar fővárosban. A préceszeken mondott imák a harcokban elesett magyarországi fiatalokért szóltak, és őket gyászolta 1956 őszén halottak napján a gyertyák lángjaitól és a fehér krizánténoktól fénylő Házsongárdi temető is.

Az emberek csak a magyar forradalomról beszéltek, szabad forrásokból szerzett híreket cseréltek, noha vigyázni kellett volna minden szóra, hiszen a szekuritate is készült az eseményekre. Ügynökei ott voltak minden csoportosulásnál, minden gyülekezésen, provokáltak, uszítottak, és eközben gyilkos indulatokat szítottak.

A levert magyar forradalom után újra életre kapó közép-európai kommunista diktatúra Romániában sajátos nemzeti színt kapott, a magyargyűlöletet.

Jól tudták a román hatalom birtokosai, hogy egységes kultúra hiányában náluk csak ez a gyűlölet képes nemzeti egységet teremteni. Jól tudták, hogy ehhez Erdély magyar szellemét és lelkekét, kell a félelemmel megtörniük, hogy a testét helótasorba kényszeríthessék. A lelkek pásztorain kezdték tehát bosszúművüket: lelkészeket, teológusokat ítéltek koholt vádakkal bitóra, kegyelemből életfogytig, 15 –20 évig tartó rabságra Szamosújvárnak, Nagyváradnak a dantei pokloknál iszonyúbb tömlöceiben a Duna-delta mocsarainak kényszermunkatáboraiba.

Értük nem emelt szót Európa, kiszabadításukra egy állam sem szerelt fel hadiflottát, pedig ők nem kilenc hónapig, mint hitvalló elődeik, hanem kilenc évig sínylődtek elképzelhetetlen szenvedések között. Haláltábor, megsemmisítő láger volt fogságuk minden állomása. Velük nem kellett elszámolni senkinek, nem tartotta őket számon senki –egyedül csak az Isten.

(2. KÖZLŐ)

NYILATKOZAT

Mi református, evangélikus, római katolikus, unitárius lelkipásztorok, akik a kommunista diktatúra éveiben hitünkért, egyházi szolgálatunkért az ateista–kommunista rendszerrel való szembenállásért, a diktatúra által elnyomott népünkért szenvedtünk börtönt, 1992. március 19-én tartott első szabad találkozónkon, melyet Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerület szervezésében tartottunk, Istennek adunk hálát az Ő megtartó kegyelméért, mellyel a szenvedés éveiben velünk volt, és amellyel bennünket megszabadított.

Imádságos szívvel emlékezünk meg a Duna-csatornánál, börtönben vagy a szabadulásunk után meghalt szolgatársainkra és azokra a testvéreinkre, akik öregségük vagy betegségük miatt nem lehetnek közöttünk.

Közös szenvedésben született barátsággal és szeretettel gondolunk azokra az egyháztagjainkra, igaz testvéreinkre, akikkel a börtönben és a munkatelepeken együtt hordoztuk a keresztet, és együtt imádkoztunk.

Hálát adunk Istennek, aki az ő népét megőrizte minden emberi bűn és gonoszság ellenére, és Krisztus Evangéliumát erősebbé tette minden emberi hatalomnál. Elhatározzuk, hogy könyvben örökítjük meg a kommunista diktatúra alatt szenvedő testvéreink életvallomásait, hogy miként az első mártírok és hitvalló prédikátor elődeink, tanúságot tegyenek, és emlékeztetőül álljanak a jövendő előtt.

Üzenjük a gyülekezeteknek életünk nagy tapasztalatát: Krisztus Evangéliuma legyőzhetetlen, és Isten beszéde nincs bilincsbe verve (2. Tim. 2. 9). Istennél erő, hatalom, és megtartás van. Kérjük, hogy őrizzétek hitünk és nemzetünk örökségét, az Istentől kapott lelki kincseket. Álljatok ki mindig az igazság a hűség és a becsület ügyében!

Az Ige szavával üzenjük népünknek: Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek erősek, legyetek férfiak, minden dolgotok szeretetben menjen véghez!

Térj magadhoz, drága Síon…(2 vsz)

2. Hullámok ha rémítenek Mérhetetlen víz felett, :/: S a habok közt szíved remeg, Hogy sírod is ott leled; Ha aludni látod őt, Ki reményed és erőd: Sion, soha ne feledd el: Ő megvívhat tengerekkel!

(2. KÖZLŐ)

Jól tette volt ugyanis az Nagy Hatalmú Úr Isten, hogy az embereknek fiait próbáknak, gyötréseknek sujtolása alá bocsátotta, hogy azok magok hivalgása miatt gőgös szívüktől vétekbe ne essenek, s tudják magokat mindenkor az Úr Isten kegyelmibe helyezni. Meg mondja ugyanis Zakariás próféta szavával az Isten, Seregeknek Ura: Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által. Mert hatalmas az Isten, az mint Szent Lukács tanítja: Deposuit potentes de sede, et exaltavit humiles. Levet fejedelmeket az székből, az alázatosat pedig felmagasztalja.

Értjük az szent IGÉBŐL az Istennek szavát és érezzük is annak igazságát, szenvedvén az rabságnak sötétségét és mélységét, ütlegek közt láncokban. Tudjuk mindazonáltal azt is, hogy bűneinknek micsoda büntetését érdemeljük: Megnyomorgatlak én tégedet az én ítéletemben - mondja az Próféta, hogy ne láttassál ártatlannak lenni.

Kicsoda tehát oly nagy, kicsoda tehát oly hatalmas, hogy ne taníthatná őt alázatos szívre az Isten?

(1. Közlő)

Szilágyi Sándor lelkész, amikor elítélik, 46 éves:

(Szilágyi Sándor)

1958. szeptember 6-án húszévi kényszermunkára tízévi polgárjogvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek a hadbíróság előtt Váradon. Bíráim felé most már a bibliai József szavaival fordulok: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sok nép életét megtartsa.

Ezt azért mondom, mert kihallgatásom a váradi securitate vallatószobájában folyt Elhatároztam, hogy az Úr Jézusról igyekszem beszélni. Hittem, hogy akkor nem kell félnem tőlük, és semmivel sem árthatnak nekem. Egy alkalommal a vizsgáló tiszt dühösen hazugságnak nevezte és gyalázta a Bibliát. Tiltakoztam, és így szóltam

– „A Szentírás minden szaván Isten Szentlelkének pecsétje van.”

– „Na mutasson nekem egy pecsétet!” - vetette elém gúnyos képpel elkobzott Bibliámat. Boldogan ki akartam keresni az Ezékiel 36. részét, de ő rám ordított

– „Ne keresgéljen, ott olvassa, ahol kinyílt!”

És én ott Ezékiel 34. részéből a 16. versre találtam: Az elveszettet megkeresem. A vizsgálóm hahotázva mondta:

– Keresheti itt magát, elveszettet az Isten!

–Kérem – mondtam neki – nem engem fog keresni, mert engem már megtalált, nem én vagyok az elveszett”.

Kiváncsi lett:

– „Hát akkor ki?”

– „Maga! Maga az elveszett, és magát keresteti énvelem az Isten.”

Vallatóm szó nélkül vitetett vissza a cellámba. Magyar volt. A háború előtt kőműves Brassóban.

(1. közlő)

Antal Sándor lelkész, letartóztatásakor 30 éves

(Antal Sándor)

Hogy mivel vádoltak? Máig sem tudom. Gyanítom, hogy a Szilágyzoványi gyülekezetem virágzó egyházi élete szúrt szemet nekik. Végül azt rótták fel, hogy, több évvel korábban még teológusként Kolozsváron a társaim közt működő kegyességi Betánia kört nem jelentettem fel nekik. Ennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy hazaárulásért a 15 évet kapjak. Dragicescoliunak, az ókirálysági román vallatómnak azonban hatalmas elmemunkát jelentett az, hogy olyan vádakat kreáljon, amelyek ehhez az előre rám szabott 15 évhez méltóak lehetnek Sehogyan sem ment neki. A segítségemet kérte, udvariasan cigarettával kínált, betegségem felől érdeklődött, ötleteket várt tőlem, mondjam csak, mivel vádolhatna még ő engem. Végül, amikor felettesei nélküle és nélkülem is elkészítették a kihallgatási jegyzőkönyveimet, amely szerint tehát a román haza elárulója lettem, Dragicescoliu modora is váratlanul megváltozott, és a magázásból hirtelen közvetlenebb hangra váltott, így lettem ezután megszólítva: „Te bandita”. Szegény Dragicescoliu kétségbe ejtően primitív volt, épp úgy, mint a bajtársai.

Szombaton és vasárnap nem volt kihallgatás, csak nagyon ritkán. Nagy szükségünk volt erre a kis nyugalomra. Hogy lelkileg egy kissé összeszedjük magunkat. Az egyik szombaton váratlanul kivágódott a cellaajtó, kihallgatás. Lábra sem tudtam állni, szédültem a gyengeségtől és a szememre szorított pléhszemüvegtől, melyet azért kellett viselnünk, hogy ne láthassuk, merre rángatnak, lökdösnek a folyosókon a vallató szoba felé. Egy Szarka nevű altiszt végül megragadott és szinte felcipelt a kihallgatásra. Amíg vitt, nagyon távolról egy tiszta gyermekhang énekfoszlányait hallottam: aki itt elfáradott, aki hordott bánatot… Ez az ének új erőt adott nekem, és mosolyogva léptem be a kihallgatásra. Dragicescoliu rám ordított: Mit mosolyog? Én elmondtam, hogy mit hallottam. A vallató legyintett: Van itt egy hülye tisztfeleség, aki mivel a férje itt szolgál, állandó félelmek között él, és a leánykáját vallásos énekekre tanítja. Mondtam, hogy hülye! Én pedig arra gondoltam, milyen csodálatosak az Isten útjai!

Fönn a csillagok felett, Halleluja, ámen!

(SZAVALÓ)

Nem éheznek, nem fáznak,

szenvedéllyel nem csatáznak,

távolról néznek az időre

múltakra és jövendőkre.

Titkok tudói, de nem szólnak,

a végtelenbe elkóborolnak,

szabadok már, hisz nincs ott rabság,

hol felesleges szó a szabadság.

(1. közlő)

Sass Kálmán, az érmihályfalvi csoport perében Szamosújváron 1958 decemberében kivégezték. Nyughelye ismeretlen.

(Sass Kálmán)

Nem féltem azoktól, a kik a testet ölik meg. Vallást tettem Rólad az emberek előtt, tégy most te is vallást énrólam angyalaid előtt! Összezúztad a pásztort és a nyájat, összezúztad a szántóvetőt és igavonóját. Tűz emésztette Libánon ciprusait, Básán tölgyeit. Hangzott a pásztorok jajja, mert elpusztult az ő büszkeségük. Hangzik az oroszlán ordítása, köztünk jár a halál. De Te azt mondtad nekem: Legeltesd a leölésre szánt juhokat, és legeltettem leölésre szánt juhaidat, és választék magamnak pálcát és botot, melyet neveztem hűségnek és hitnek. Ha jónak tetszik néked, add meg az én bérem, mert az elveszettet megkerestem, a gyöngével törődtem, a megtépettet gyógyítottam, a gonosznak ellene mondtam. Bevittél a tűzbe, és megtisztítottál, mint aranyat, hogy segítségül hívjam a Te nevedet, és válaszolj: Népem ő. És mi mind ezt mondhassuk: Az Úr a mi Istenünk.

(1. KÖZLŐ)

Balaskó Vilmos lelkész, az érmihályfalvi csoport perében 1958-ban Sass Kálmánnal és Holló Istvánnal halálra ítélték

(Balaskó Vilmos)

Amikor a börtönbe érkeztünk, mindhármunkat, Sass Kálmánt, Holló Vilmost és engem leültettek a cementpadlóra. Megjelent egy cigánykovács kezében rozsdás múzeumi bilincsek, és mintha a török korban lettünk volna, kezdte felrakni a lábunkra a vasakat. Azt hittem, hogy álmodom: de valóság volt. Éreztem a bilincsek súlyát és hidegét. Mindhármunkra, mint a betyárballadákban ránk verte a vasat. A kezünket hátrabilincselte. A nadrágunk szára, mivel emberségből arra szorította a vasakat, néhány nap alatt elrongyolódott. A hátrafeszített kezünk egy hét múlva feldagadt, így aztán előre bilincselték egy T alakú lánccal. Így meg kiegyenesedni nem tudtunk.

Szegény lelkésztársam, Sass Kálmán, a két háború közt a királyi Romániában volt már Szamosújváron megvasalva. Akkor is a gyülekezetéért szenvedett. 37-ben azzal vádolták, hogy izgat a román hatalom ellen. A magyar igehirdetés és a magyar zsoltár akkor is olyan bűnnek számított, amiért bilincs járt. Tanított minket, hogyan mozogjunk, hogy a legkevesebb fájdalmunk legyen. Az őröknek mindig fel kellett mondani a nevünket: Holló, Sass, Balaskó – Balaskó, Sass, Holló, de így is összekevertek minket.

Aztán megértettük, miért kell vasakban járnunk. Valakiknek rettentő példára van szükségük, hogy megmutassák, most félni kell. A hatalom haragszik. Ez a halálraítéltek viselete volt. A lánc csörgése, de különösen az, amikor az ítélet végrehajtása előtt a halálra szántakról leverik a vasakat, az éles csengő hang messzire hallatszott, mint a lélekharang. Aki hallotta, számot vetett a sorsával, félni kezdett, vagy ellenállt.

December harmadikán reggel a foglárokkal egy tiszt jön be a cellába, melyről már tudtuk, hogy a siralomházunk. Ismét mondanunk kell a nevünket Balaskó, Holló, Sass. Holló Sass, Balaskó. Ekkor a tiszt Károlyra mutat: Ez az, és máris vágja a kovács a kezéről, lábáról a vasakat. Cseng a lélekharang. Mi ketten még két órán keresztül vergődünk, és rettegünk. Nem attól félek, hogy engem visznek el előbb, hanem attól, hogy itt hagynak, egyedül a halálfélelmemmel.

Sass Károly lelkésztársam, tudom, nyugodtan lépett a bitó alá. Mindent elvégeztem, mondogatta. Elmondta nekünk, hogy éppen a leánya esketésére készült, amikor jöttek érte. A leánya és a vőlegénye kikönyörögte a szekusoktól azt a kegyelmet, hogy várják meg, amíg összeadja és megáldja őket. --

Délutánra már egyedül voltam, és vártam a halálomat. Harmadnap nagy robajjal nyílt az ajtó. Istenem, Istenem, csak most adj erőt, hadd mehessek a lábamon bátran, ne hagyj el, légy velem. Csak két szót akartam kiáltani a kivégzésem előtt: - Ártatlan vagyok.

Már bent voltak a cellámban a tiszt, az írnok és az altiszt. Kezemet, lábamat, tartottam és vártam a kovácsot, hogy vágja a vasat. Egy tenyérnyi lapot tartottak a szemem elé. A szemem elhomályosul, és csak ennyit látok belőle: munca silinica pe viata. Életfogytiglani kényszermunka. Az altiszt a könyökével oldalba bök: Vezi, viata. Látod, élet.

Valamit dadogtam, hogy igen. Csak a sötétséget láttam magam előtt. Életfogytiglani munkaszolgálat. Életfogytiglan! Aztán a nagy sötétségen túl a bizonytalan, végtelen messzeségben mintha parányi fény csillant volna föl. Az élet. Látod: élet!

(SZAVALÓ)

Láttam vívni az angyalt, két keze fogta a kardot,

Láttam vívni az angyalt, lebbent lendületében,

Láttam vívni a Sátánnal, egymásra lecsaptak a pengék,

Pengék pendültek, ércek szikráztak a harcban,

Vívott egymással dühösen Sátán meg az angyal.

Vívtak egész éjjel, és vívtak a hajnali napban,

Vívott Sátánnal értem ott akkor az angyal,

Mert két kézre ragadta a kardot, teste a harcban

Táncot járt az alak különös rítusra, ütemre,

Karcsú derék, bő ujja, fodra az égi ruhának

Mind, mind része a táncnak, így vív, harcol az angyal,

Harcol a Sátánnal, így küzd ő ellene értem.

Asszony az angyal s férfiasan forgatja a kardot,

Így két kézre ragadva, szelte a semmit a penge,

Pendült pengve a penge, pendült kardon a kardja,

Hol két kézre kivédte a Sátánt, hol lerohanta,

Forgott az, hevesen a sötét haja verte a vállát,

Forgott vad kihevült férfínak lendületével.

Forgott, és egyedül a halálom járt az eszében.

S forgatta a kardot az angyal…

(Semmit ne bánkódjál)

2. Királyi nemzet vagy, noha te kicsiny vagy, Az Atya Istennél bizony te kedves vagy; Ő szent Fia által már te is fia vagy, Minden dicsőségben, higgyed, hogy részes vagy.

(1. KÖZLŐ)

Csiha Kálmán - 1958-ban Nagyváradon 15 év börtönre és munkaszolgálatra ítélték, mert nem árulta el a híveit. Részlet a Fény a rácsokon c. visszaemlékezéséből.

(Csiha Kálmán)

Barakktábor, őrtornyos szögesdrótos láger: Ez itt Periprava – mondja valaki. A Duna-deltában vagyunk. Marhavagonokban napokig tartó hosszú utazás után érkezünk meg. Őreink dühös ütlegei közt, mint valami barmokat hajtanak ki minket a szerelvényből. Mégis boldogok vagyunk, nem vittek át a Dunán. Mégsem a Szovjetúnióba deportálnak minket. Tavasz van. Rongyainkon átfúj a szemből támadó, kegyetlen deltai szél. Hosszú, sötét és zsúfolt börtönévek után ekkor még hisszük, van reményünk arra, hogy túléljük a delta vidéket. Nem gondolunk a télre. Süt a nap. A kislányom jár az eszemben. Már másfél éves lehet. Fogságba vetésem után három hónappal született. Milyen lehet? Ragyogó és kedves, mint a nap felettem.

Most kukoricát kapálunk, azazhogy nádat. Éles kapa kell hozzá, hogy a mindig újranövő nádat a kukorica közül kivágja. A szőlőbe már nem visznek, ott már ehetők lesznek a fürtök. Harsognak a kapavágások, az őrök, a fegyveres kordon lassan halad velünk. Valaki ismerős dallamot énekel. A kapálókkal sorokat cserélgetek, s közelebb húzódom a géppisztolyos őrhöz. Most már tisztán hallom az éneket: Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus. Hát itt is itt van. A géppisztolyok között, a katonaszívben. Nem hagy egyedül. Az őr fiatal sorozott katona, megszólítom:

- Reformáátus lelkipásztor vagyok. Bízzon bennem.

- Én is református vagyok – mondja. – Én is haragszom rájuk. Apám házát elvették

Marosvásárhelyen. Ide soroztak be katonának. Itt kell lennem, de nemsokára

megyek szabadságra.

Kérem, vigyen hírt rólam a családomnak, és hozzon hírt a feleségemről és a kislányomról, hiszen még azt sem tudom milyen a haja a szeme színe. Megigéri, hogy elmegy hozzájuk, vagy valakit elküld.

Egy hónap múlva újra megpillantom. Odahúzódom a közelébe, hiszen nekünk nem szabad velük beszélgetni. Izgatottan, suttogva kérdem:

-Volt szabadságon?

-Igen - súgja vissza óvatosan

-Elvitte az üzenetemet? Mi hírt hozott, meséljen valamit a kislányomról!

- Nem voltam náluk, nem mertem elmenni. Értse meg, féltem.

Hálás vagyok még most, a visszaemlékezésnek e messzi távolából is neki, az őszinteségéért, és azért a dalért, amellyel a legnehezebb napokban ajándékozott meg. Rajta keresztül ugyanis az Isten szólt hozzám.

(1. KÖZLŐ)

Fülöp Dénes. 1958-ban teológus Kolozsváron. Koholt vádak alapján tizenegy év kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra, és teljes jogfosztásra ítélték

(Fülöp Dénes)

A szamosújvári börtönből minden munkaképes fiatalembert a Duna-deltába hurcoltak. Három esztendőt töltöttem ott különböző lágerekben. Sok, végsőkig elnyomorodott sorsot ismertem meg és elképzelhetetlen szenvedéseket. Az 1963-ra tavaszodó télen olyan lágerban voltam, amelyet büntetett katonák őriztek az Ileni Levendi nevű hajón. Nádat vágtunk decemberben, januárban és februárban egy megnevezhetetlen szigeten, négy kilométernyi árterületen. Ez a hely minden tavaszon víz alá került, évezredes zsombékkupacok képezték a felszínét, és ezek közt nagy, derékig érő mélyedések is voltak, vízzel tele. Télen az egész lefagy. Ezen a három centi vastag jégen járva arattuk a nádat reggeltől estig. Egy februári napon, ahogy elindultunk a nádas felé, a jég kezdett beszakadni az elsők alatt. Az emberek derékig, hónaljig beleestek a vízzel teli mélyedésbe, teljesen átáztak.

Nehezen kihúztuk őket, de a ruha tíz perc alatt csontra fagyott rajtuk, és egész testükhöz deréktól, melltől lefelé hozzáfagyott a ruha. Az őrök csak hajtottak minket. Az egymásra torlódók alatt azonban újabb és újabb szakaszon tört be a jég, és süllyedtek derékig, nyakig, ki hogyan esett a vízbe. A tömeg pánikba esett, és mint a rémült állatok, ordítottak a kétségbe esett emberek. Végül is megállt a társaság A tizennyolc katona a vérebeikkel körülvettek minket és reggeltől estig ott álltunk farkas szemet nézve a szuronyokkal és a csaholó kutyákkal. A katonák keze ráfagyott a fegyverre. Nagyon féltek. Rettegte, mikor ront rájuk a felbőszült tömeg. Tudták, ha megölnek minket, csak jót tesznek velünk. Sokan idegűileg teljesen tönkrementek tépték magukról a ruhát és ordították: Öljetek meg! A zsidókat legalább bevitték a gázkamrába, de minket így akarnak elfagyasztani

Ott én is átéltem olyan helyzeteket, amikor az életösztön már nem működik az emberben. Amikor eljön a teljes és végzetes fizkai elgyengülés, amikor már nem számít, hogy meghalunk. Egy uszályból kellett egy keskeny pallón keresztül téglákat kirakodni. A gyenge pallón haladva, amely már nem is a testünk, hanem a cipelt téglák súlya alatt hullámzott, a sötét és hideg Duna-víz felett, megszédültem, hívott a mély örvény. Húzott le magához a palló alatti sodrás. Emlékszem, nem volt semmi kapaszkodóm sem fizikai, sem lelki értelemben. Csak a szüleim képe, aztán a kimondhatatlan fájdalmas vágyakozás, hogy újra láthassam őket. Ebbe kapaszkodtam. Ez vezetett át a pallón a mély örvény felett.

(357) Jézus, én bizodalmam…

.

2. Jézus, én Megváltóm, él, Én is látom az életet: :/: Lészek Idvezítőmnél, Immár semmi sem rettenthet: Ő a Fő, és nem hagyja, Hogy elvesszék egy tagja.

3. Reménység kötelével Véle már összeköttettem, :/: Erős hitem kezével Már őbelé helyheztettem; El nem szakaszt tőle már Sem élet, sem a halál.

(2. KÖZLŐ)

Isten oly végtelenül kegyelmes, hogy az ember történelmében az emberi kérdéseket emberek által oldja meg. Ő a szegény, szenvedők életével akarja megváltoztatni a világot. Szenvedésetek ezért nem lehet büntetés, hanem kiváltság. Isten munkatársai vagytok. Fogságotokból is ezért fogtok kiszabadulni, mivel fölvállaltátok a világ tiszta tennivalóit.

Addig is szüntelenül tegyetek tanuságot az Igazságról!

Wurbrand Richárd vigasztalása a kolozsvári börtön 25-ös cellájába zsúfolt lelkésztársaihoz.

(1. KÖZLŐ LÁNY)

Csiha Kálmán: Fény a rácsokon – részlet:

(Csiha Kálmán)

Kolozsvár! Messziről látni, hogy a vonatról leszállók közül ki a fogoly. Motyóinkat, rongyainkat félve, vigyázva szorítjuk, és özönlünk a kijárat felé. Megérkezem. Itt a teológia épülete Hat és fél évvel ezelőtt innen léptem ki fiatalon két bőrkabátos titkosrendőr kíséretében. Hitvesem, Emese akkor három hónapos várandós kismamavolt. Most itt vagyok újra. A hajam, ha majd megnő, már szürke lesz. Különös időrakéta a börtön: másképpen telnek benne az évek.

Egy kislány szalad be elém az udvarról a szobába.

Édesapa, édesapa! Kiáltja, és a nyakamba ugrik. Édesapa, vegyél fel, végy az öledbe, gyere velem az ablakhoz!

Odaviszem az udvarra nyitott ablakhoz. Kint gyermekek néznek minket, leánykám játszótársai. Ő átöleli a nyakamat, és büszkén mondja nekik:

Látjátok?! Nekem is van édesapám!

Hazaérkeztem!

(SZAVALÓ)

(A XL. Zsoltár dallamára Várván vártam a kegyelmes Urat)

1. Sokféle csuda van az egekben,

Melyet nem láthat halandó,

A föld porában romlandó

Életét kínnal vonszoló ember:

A dicső angyaloknak

Kik szent fényben ragyognak

Tündöklő serege,

Akiknek éneke

Istennek felségét

Imádja szent székét.

2. De mindenek közt legcsudásabbak,

akik nem az eget szántják,

nem planéták rendjét óvják,

nem a Sátán hadával harcolnak,

hanem itt lenn a földön

a bűnnel telt rögökön

megőrzik az embert,

akit ön sorsa ver,

akit nagy bűn nyomaszt,

néki hoznak vigaszt.

3. Nem repíti szárny őket az égbe

A Hatalmas trónusához

Dicsfényben égő arcához,

Hogy elfedjék arcukat a fényben.

Nincs is szárnyuk őnékik

Emberek segítői,

Mert a földön járnak

Bajba jutottaknak,

Bűnben tévelygőknek

Szent csodákat tőnek.

4. Épp olyanok, mint a földi ember,

akár ember lehetnének,

ihatnának, ehetnének,

akár érezhetnének szerelmet,

vagy talán munkálkodnak

másoknak robotolnak,

gyermek kezét fogják,

hűséges rabszolgák.

Talán meg is halnak,

Angyalok maradnak.

8. zsoltár: Ó Felséges Úr, mi kegyes Istenünk…

2. Dicsérnek téged még a csecsszopók is, Szájukban viselik nevedet ők is, Kik által ellenséget megejtesz, És bosszúállót megszégyenítesz.

Az emlékműsorban felhasznált vallomások forrásai:

(A vallomások szövegét a hatásos szóbeli előadás érdekében kis mértékben átszerkesztettem M Gy)

1. Akik imádkoztak üldözőikért

Börtönvallomások emlékezések

Kiadja az Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvár 1996.

2. Csiha Kálmán: Fény a rácsokon

Kiadja az Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvár 2002

A 2002. október 22-én a Református Kollégium Dísztermében és október 23-án az Oratoriumban előadott műsorban a verseket a 11. D osztály diákjai

Mohácsi Beatrix,

Lenk Gyopárka

és Szabó Renáta mondták.

A visszaemlékezéseket és vallomásokat a 11. D osztályból

Lakatos Bálint

Szabó Gábor

Gulácsy Tamás

Guba László,

illetve Czeglédi Péter Pál 11. A

Erdey József és Oláh János10. A

és Gönczi János 9.A osztályos diákok olvasták fel.

A műsorban közreműködött Fehér Szilvia a 10. B osztályból.

Az orgonán Tóth Judit 12. A osztály diákja játszott.

A műsort összeállította, és a bevezető szöveget, a verseket illetve Sass Kálmán imáját Mikó Gyula tanár írta