BALLAGÁSI BESZÉD – 2003. május 10.

NAGYTEMPLOM

„Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban…”

Prédikátor könyve (12,1)

Kedves Ballagó Diákok!

A Prédikátor Könyve 12. részének 1. versével köszöntelek benneteket iskolánk tantestülete és a magam nevében. Nehéz nekem most itt bölcs, okos útravalót csokorba szedni, amikor magam is küszködöm az elérzékenyüléssel, s reátok nézve, még inkább erőt vesz rajtam a torkot szorongató meghatottság. Pedig régóta formálgatom e búcsúztatónak szánt gondolatokat, ízlelgetem az őket közvetítő szavakat, hogy elétek állva és előttetek a felelős szeretet szívből jövő hangján szólalhassak meg, s ez jusson el a ti lelketekig. Hogy ne „zengő érc és pengő cimbalom” üres hangjai irányítsák búcsúzók és búcsúztatók ünnepi gesztusait, hanem a köztünk jelenlévő Szentlélek sugallata emelje ünnepivé e valamennyiőnk számára felejthetetlen perceket, de tegye családiassá is, hogy érezzétek még az együttlétetek utolsó alkalmainak egyikén, itt a Nagytemplomban egymás testvérmelegét, s a felétek áradó szülői, tanári gondoskodást.

A Debreceni Református Kollégium diákjaiként különös és kivételes élményekben lehetett részetek, ha értelemmel néztetek körül ebben a kifelé zárt, de befelé igen tágas világban. Múlt és jelen egymást táplálja és értelmezi a falak között. Láthattátok és megélhettétek azoknak sorsát, akik a korábbi évszázadokban az iskola szellemi kapcsolatrendszerének bonyolult szövedékét alkották. „Tűzfelelősök” és „őrállók” munkálkodtak: voltak közöttük hadakat vezérlő, vallásszabadságért, nemzeti függetlenségért küzdő fejedelmek, csatázó életű püspökök, egyházszervezők és azt mindhalálig védelmezők. A nyugat-európai kultúrát magyar földbe gyökereztető professzorok, zsoltárverssel gyülekezetet énekeltető, majd azt továbbsarjasztó poétái irodalmunknak. E szerepvállalások folyamatossága óvó és védelmező boltozattá magasodnak fölöttünk, kultúránknak olyan boltozatává, amely otthonossá teszi emberlétünket, nemzetben megélhető életünket. Az igazi debreceni diák azt is megtanulja, hogy a történelem nemcsak tankönyvek élettelen tananyagaként létezik, hanem ami itt, karnyújtásnyira van tőle, az is magyar történelem.

Számotokra eddig ez az iskola volt a kicsiny és a nagyobb emberi közösségek találkozásának, szellemi-lelki-erkölcsi kölcsönhatásának legfontosabb, leginkább titeket alakító intézményi formája. Az iskolán keresztül indul a gyermek a nagyobb világ felé: város és egyház, haza és a nagyvilág irányába. De a külső, nagyobb világ is az iskola értékelő-értelmező funkcióin keresztül válik áttekinthetővé, befogadhatóvá. Az iskola így jelentette számotokra a teljes világot eddig, a felkészülést a felnőtt életre. Mert mindaz, ami veletek itt történt, cél és értelem szerint való. Nem emberi, hanem isteni akarat oltotta mindannyiótokba azt a növés-és fejlődéstervet, amelyet be kellett, be kell töltenetek, s a tanárnak, a paidagogosznak, a kézen fogva vezetőnek a feladata az volt, hogy segítsen benneteket a személyiség, a jellem kifejlesztésében. Még akkor is, amikor ti az óvó-intő-feddő szót kemény szívvel elutasítottátok, nem látva meg, hogy a tanár is csak egy magasabb szándék eszköze az életetekben.

Adjunk hálát ezért Istennek! Hogy egybegyűjtött bennünket e négy esztendőre, egymás útitársául rendelt bennünket, diáknak a tanárt, tanárnak a diákot. Adjunk hálát azért is, hogy itt emberséges, szeretetteljes kötődés kapcsolta a tanárt diákjához, diákot tanárához, amelyben mindig a megbocsátás, belátás kerekedett felül, noha a rideg és lélektelen törvényi szabályozás az ügyvéddel, bírósággal, büntetéssel regulázó érdekviszonyok irányába akarja torzítani a magyar iskola évszázados bizalmi kincsén nyugvó hagyományait.

Az emberiség legfontosabb ismereteit tantárgyakban kínáltuk fel néktek, hogy kedvetekre válogathassatok, s az alkatotoknak, a gondolkodásotoknak legmegfelelőbb tudományokban mélyedhessetek majd később el. A jó sherpa, a hegyivezető módjára-, aki legjobban ismeri bár az utat, de maga is újra meg újra végigjárja-, mi is veletek voltunk ezeken a tanulási utakon. Számunkra az egyik legtalányosabb kérdés mindig, hogy egymásra talál-e a diák és a tanár gondolkodása, személyisége? Tudják-e egymást inspirálni a tananyag közvetítésével, vagy éppen kioltják egymás pozitív energiáit? Németh László szavaival vallom: „Egy sikerült tanóra a legcsodálatosabb dolog a számomra. Ott ülünk egy üvegharang alatt, ami elszigetel minket a világtól és az emberi tudás egy kis részletét behúzva oda, azt mintegy vegyi laboratóriumban elégetjük, analizáljuk, s közben megtudunk valamit nemzetünk sorsáról, az egész mindenség szerkezetéről is.” Később így folytatja a tanárra vonatkozóan: „Ez a legönzetlenebb pálya (a tanári) a világon: mert azt, hogy egy tanár mit csinál, hány mikronnyival emelte meg nemzete műveltségét, ellenőrizni nem lehet.” (Németh László: Megmentett gondolatok, Bp.1975. 582-583.) Boldogok leszünk, ha magatokkal viszitek a tanulás és tudás tiszteletét és méltóságát, s képesek lesztek megérteni az alma mater üzenetét. Még mindig Németh László szavaival szólok hozzátok: „Ha távozóban egy más bolygón megkérdenék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám. Nem azt, amelynek a végén egy vizsga áll, hanem amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy új nyelvbe, az azon át megközelíthető világba, egy új tudományágba, munkakörbe. S ha utána azt kérdenék: mi az amiért a földet a történtek után is sajnáltam itthagyni: azt mondanám, hogy olyan korból és olyan országból jöttem, amelyben a tanulás alkalma s a hozzávaló kedv együtt és rendkívüli mértékben megnőtt. (Németh László: Sajkódi esték, Bp., 1974. 335.)

Nemcsak a tanítási órák ismeretei formáltak titeket. Az iskola ennél távlatosabban készít föl. Átadja a szaktudományok életkorra szabott tárházát, azonban rejtettebb tudás, összetettebb képesség kialakításának színhelye is ez: ez nem azonos egy sikeres feladatmegoldással, egy jó magyardolgozattal vagy tanulmányi versenyhelyezéssel. Ez ennél több, mert mindezekben az intellektuális és érzelmi, lelki erőfeszítésekben megformálódik és tudatosodik a keresztyén értékrend, amely tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Hogy majd évek, évtizedek múlva, túl az iskola tér- és időbeli határain, biztosan tudjatok választani, s ez kifogyhatatlan lelki tartalék maradjon.

A bennünket körülvevő világ sokszor nagyhangú erőszakossággal, megtévesztő talmi értékekkel ostromolja tudatunkat, hirdeti az értékek összeomlását, vagy választásunk lehetetlenségét sujkolják.

Kedves Szülők! Hozzátartozók, Barátok!

Köszönjük, hogy kísérték fiaikat, lányaikat, fiainkat, lányainkat, az ifjakat, eddigi útjukon. Úgy érzem, hogy azért, amilyenek lettek ezek a fiatalok, s amilyen lesz az életük, abban közös a felelősségünk. S az ebből fakadó feladat nemcsak teher, hanem életcél. Véges földi létünknek aligha lehet magasztosabb célja, minthogy gyermekeinket, ez ifjakat, jó irányba fordítsuk. Értük aggódó, még őket szorosan tartó karjaink érzik közelségüket, azonban hamarosan távolabbról kell figyelnünk önállósodási törekvéseiket. Az ifjúságnak joga, hogy újrafogalmazza önmagát! Figyelő szemeink az eddigi szeretettel követik őket, de meg kell várnunk, hogy kérően nyújtsák felénk kezüket, s akkor nem lankadó erővel sietünk segítségükre lenni. El kell engedni gyermekeinket, hogy majd visszatérhessenek hozzánk. Isten megadja a bölcsességet ez új szerepek megtanulásához is.

Kedves Tanártársaim!

Elhagynak bennünket a tanítványi arcok, szemek, mozdulatok, melyek olykor múlékony bosszúságot, olykor haragot, de legtöbbször igaz örömöt, az önbecsülés, önigazolás tudatát, hitét hívták elő az érzékenységre hajlamos, de hivatásunk létfontosságában makacsul hívő tanítói lelkünkből. A szívünkhöz nőtt fiatalokat útra bocsátva, nem tehetünk mást, mint űzzük tovább az üvegharang varázslatát.

Kedves Búcsúzó Diákok!

Az ifjúkor csúcsaira léptek. Magatokon viselitek az ifjúság hármas nagy ajándékát: az értelmet, a szépséget és a mosolyt. S ezekre most nagy szükség van. Azonban gyanútlanul léptek át a felnőttek világába. Nem gyanakvásra akarunk ösztönözni benneteket, de tudnotok kell azt is, hogy abban a most oly vágyott világban érhetnek hátramaradások, hátratétettetések, bántások, töredék-igazságokból szőtt rosszindulatú elmarasztalások, s még számos „csonthajlító Canossa” várhat rátok. De ezek sem hiábavalóságok. Ilyenkor tudjatok majd elcsendesedni, hallgassatok az Ige szavára, s kérdezzétek imádságos lélekkel, mi a szándéka Istennek a ti életetekkel? S mi már azt is tudjuk, hogy a választ megkapjátok.

A tanári szemek sokat látnak, messzire tekintenek. Mint jó tükörben, bennetek vannak gyengeségeink, hibáink, mulasztásaink, vétkeink. De mi hisszük és tudjuk a ti nagyra hivatottságotokat is. És mi látjuk közöttetek azokat is, akik jóságban, erkölcsben, lelki nemességben, hitben majd megelőznek bennünket az Isten országában.

Kívánjuk, hogy boldoguljatok! Isten veletek!

Dr. Imréné Barta Edit

12.B. osztály osztályfőnöke