Ha múltunkkal akarunk találkozni, akkor elkerülhetetlen Debrecen megismerése. Mindaddig, míg az utolsó évszázadban országunk Budapest-központúvá nem vált, Debrecen kétségtelen vezetõ szerepet töltött be a magyar történelemben. Egyetlen város sem tud felmutatni annyi fénylõ és halhatatlan nevet, mint az õsi civisváros, amely az Árpád-házi királyok idején is létezett, az Anjouk és a Hunyadiak korában már virágzott, de bekapcsolódása a teljes európai vérkeringésbe valójában a reformáció századától ment végbe. Ebbõl a korszakból sok, talán halhatatlan emlék maradt ránk.

Manapság már kihaltak a szemtanúk. Ha a mai 70, 80, 90 év körüli öregektõl tudakozódunk, hogy szüleinktõl, nagyszüleinktõl mi mindent hallottak emlegetni a szabadságharc jelesebb szereplõirõl és eseményeirõl,hogy a családhoz tartozók milyen élményekkel élték át azokat a történelmi eseményeket, s hogy milyen tárgyi emlékek maradtak abból az idõbõl, az eredmény aránytalanul kevesebb, mintha sokkal régebbi hagyomány anyagáról volna szó, s az a kevés is elmosódott, megkeveredett az iskolából és olvasmányokból merített értesülésekkel. A két nagy háború világrengetõ eseményei és izgalmakban, keserves tapasztalatokban bõvelkedõ személyes élményei elhomályosították a szabadságharc szelíd tünedezõ emlékét s az addig melegséggel ápolt érdeklõdést is elhalványították.

Ha manapság ezekkel az öreg pásztoremberekkel, parasztgazdákkal, közlékeny öregasszonyokkal beszélhetünk a negyvennyolcas idõk emlékezéseirõl, esik ugyan figyelemre méltó szó kérdésünkrõl is. De ha már háborús dolgokról esik a szó, a beszéd fonala akarva -akaratlan átváltódik minduntalan arra, hogy az elsõ meg a második nagy háborúban ez történt, az történt; hogy az õ fia, unokája vagy veje is hadifogságban sínylõdött. Közben pedig szívesen és könnyedén színesítik mondanivalóikat a népi beszélgetés szokásos, régi kedvelt beszédtémáival, így betyár-históriákkal, pásztori virtuskodások eseteivel, táltos-mendemondákkal, alkalmi hiedelmek felemlegetésével s a népi életmód szokásos rendjének nyilvánításaival, amint az alább elsorolt feljegyzéseivel is példázzák.

A negyvennyolcas eseményekkel kapcsolatos tárgyi emlékek közül leghamarább a családban õrzött régi képek kerülnek elõ. Ezek általánosan ismeretes tárgyúak. Köztük azok a legnépszerûbbek, amelyek Kossuthot ábrázolják. Például egyik régesrégi debreceni család házában ma is ott láthatjuk a falon Kossuth Lajos és családja feliratú nagyméretû csoportképet, amely a család tagjait mellképekben ábrázolja. Középen Kossuth Lajos öregkori képe. Fölötte atyja :Udvary Kossuth László és anyja : Udvary Kossuth Lászlóné sz. Tyrlingi Wõber Sarolta. Balról huga : Rutkainé Kossuth Lujza, jobbról felesége: Kossuth Lajosné sz. Meszlényi Teréz. Lent a fiatalok : Kossuth Ferenc, Kossuth Vilma és Kossuth Lajos Tódor.

Ugyanezek az öreg gazdálkodóék szívbõl jövõ melegséggel mutogatják másik képüket, a Szabad Szó mûmellékletét, amelyen a díszmagyarban ravatalán fekvõ Kossuth Lajos látható, amint négy angyal a felhõk közt mennyekbe emeli. Alatta a felirat : Kossuth Lajos lelke a mennyekbe szállt. Magyarok imádkozzunk! Az ima szövege így kezdõdik:

Ez a szöveg természetesen nem népi eredetû, de a családokban õrizgetett ilyenféle képek és szövegfeliratok kétségkívül maradandó hatással lehettek annak a nemzedéknek a lelkületére, amelyik a családi házban ezeknek a minmdennapi látásában élt és nõtt fel.

Kossuth nevét a debreceni botanika is megörökítette. A magyar népi növények között többször találkozunk a Kossuth névvel. Az 1848-49-es forradalom idején terjedt el fokozottabb mértékben a Kossuthtövis és a Kossuthkóró, de róla nevezték el az Alföld száraz, homokos, köves talajú kertjeiben djszlõ, olykor el is vaduló nagyvirágú portulákát is, a Kossuthvirágot, vagy másnéven Kossuthcsillagot. Ezeket a neveket gyakran olvashatjuk a magyar flóramûvekben is, viszont nem szerepel az irodalomban a Kossuthka, ami kizárólag Debrecen emlékeként maradt fenn, hiszen ezt a nevet Debrecen kertészei adták a temetõk sírjait díszítõ pozsgáslevelû, aranysárga virágú hálás és tartós Sedum hybridumnak.

Szintén róla nevezték el a város egyik fõutcáját, amely a Kistemplommal szemben nyílik a Piac utcából, s tart a Méliusz térig. Kossuth Lajos 90. születésnapja alkalmából 1892-ben kapta a nevét. Itt van a Csokonai Színház, s a 12. sz. alatt ált a Komáromi Csipkés ház, amelyben a szatmári békét elõkészítõ tárgyalásokfolytak. 1849 januárjában Kossuth a kormánnyal és az országgyûléssel együtt debrecenbe költözött, s amellyel kapcsolatban egy kis anekdota is fennmaradt :

Ez a találó jellemzés rávilágított debrecen népének rajongó szeretetére, amellyel az ország legnépszerûbb embere iránt viseltetett. E város népének rajongó szeretete a nemzet vezére iránt olyan tõke lett, mely apáról-fiúra, nemzedékrõl-nemzedékre érintetlenül megmaradt és gyarapodott.”

Debrecenbe való érkezésekor a Piac utca õrállásnaplójába a 2265. számon a következõket jegyezték be :“ Kossuth magyarok Mózesse”

A róla elnevezett bankók is az õ emlékét õrzik :

Kossuth rokonszenvével járt a hagyományos népi ellenszenv Görgey iránt. Habár az Újkertben a Békessy Béla utca-Doberdõ utca között található utca róla kapta a nevét, az õ " tiszteletére ", az emberek a mai napig nem tudják emlékét a hazaárulás vádjától megtisztítani, attól a vádtól, amelyet az 1849. szeptember 12-i viddini levelében Kossuth Lajos fogalmazott meg.

A visszaemlékezések hangulatában a beszélgetés során megelevenednek más

“Majd eccer vagy három pandúr ment a Hortobágyon keresztül. Még akkor kerültek ojan lúkötözõ emberek. Kérdettík: “ Nem sejtettek erre valamit?” - elmentek Faluvíghalmára a tanyába. Ott vót egy sárga görbe lú kipányvázva. Hát egy ember ott alutt a vasalóba.Valami ojan híres lúkötõt ismertek fel benne. - “Most már jössz velünk szeggyed össze magad! ”- hogy “Mennyek én két lúhátassal gyalog.Hadd ûjjek fel erre az én lovamra.” - Ü is osztán összeszette a lovát oszt felült a rossz görbe lovára. A komisz árus ment elül, û közípen, kettõ hátul. Ha jól mondom, valami Rádai vagy Rédei vót, híres komiszárus. Mentek Iványon keresztül. Mikor közel írtek Karcaghoz az az ember leódta az ostort a nyakábul beleveszett a lovába ütötte-verte a lovát, mintha nem jól ment vóna. Majd ha karikással ütötte-verte a Rédei lovát, ût is a lúháton rettentûen elverte Karcagon jobbra fordult egy út, azon û a rossz görbe lúval odalett.” -való vót, nem vót való, azt én nem tudom .Ez az én idõmbe nem törtint, annak elõtte.”.

Az eseten most is jót nevettek, akik hallgatták. A tréfás hetykeség mélyén azonban ebbõl is kiérzik a szabad pusztai életével teljesen elégedett pásztorember önérzetes, rátarti büszkélkedése, aki a grófi nagyurakkal is egyenrangúnak tudta magát, s a Hortobágyot a maga birodalmának ismerte. Ugyanaz a lelkiség nyilvánult meg ebben is, mint a pásztornótáink, hagyományos, gyakran ismétlõdõ megnyilatkozásaiban :

Egy-egy beszélgetés alkalmával néphagyományaink színes sokfélesége tárul elénk, s idõnként egy-két kedves anekdota is elõkerül :

Az abszolutizmus éveiben egyébként erõs Kossuth-kultusz alakult ki. A város lakói a Kossuth-kultusz emlékét híven õrizték, hagyományait ápolták, ennek bizonyítéka a sebzett oroszlánt ábrázoló emlékmû is, aminek gipszmodellje ma a Déri Múzeum kiállításán is látható. Ebben az idõben a büntetéseken kívül más rendelkezések is születtek. Így érvénytelenítették a Kossuth-bankókat, új adórendszert vezettek be, több új adóval, útlevéllel nehezítették, illetve ellenõrizték a belsõ forgalmat is. A debreceni Déri Múzeumban ma is megtekinthetünk egy ilyen útlevelet, amelyet egy leszerelt katonának állítottak ki, feltüntetve rajta az indulási és az érkezési helyet is.

Egy faragott ereklyetartó ládikában Aulich Lajos tábornok csontjait, valamint a megtorlás nemzetközi visszhangjáról egy Londonban kiadott emléklapot is megtekinthetünk a múzeumban.

A szabadságharc debreceni hõsei közül Könyves Tóth Mihály református lelkészt láthatjuk még itt két olajfestményen.

Az elnyomó hatalom képviselõin, a zsandárokon a nép a maga módján, a gúny fegyverével állt bosszút. Így született meg az a debreceni kerámia is, amelyik a rettegett Bach-zsandárt pálinkás butykos formájában ábrázolta. A múzeum gyûjteményében a halálos ítéleteket tartalmazó hirdetmény mellett a tizenhárom aradi vértanú tablóját is fellelhetjük, akiknek emléke az utcanevekbõl is visszacseng fülünkbe.

Debrecen legcsodálatosabb mûemlékei közé tartozik a Református Nagytemplom. A mai épület elõdjét a város földesura, Dousa András építette, amely a Szent András nevet kapta. A monumentális méretû templom gótikus stílusú volt. E háromhajós templom 1564-ben leégett, s az új kálvini egyház hirdetõi a nemrég feltárt északi imatermet használták. I. Rákóczi György egy kb. 60 mázsás harangot öntetett az András templomnak, s számára egy új tornyot, az ún. Verestornyot építetett. Az 1802-es nagy tûzvészben az András-templom is leégett, s Péchy Mihály tervei alapján nyerte el mai formáját. A klasszicista stílusú Nagytemplom részben középkori alapfalakra épült. A szokatlanul széthúzott harangtornyok, a hatalmas oszlopfõk akantuszlevelei a magyar függetlenség gondolatát hirdetik.

A képviselõház az üléseit a kollégium imatermében tartotta.

A résztvevõk sem tudták, máig sem derült ki, kitõl származott az indítvány, hogy a határozat ünnepélyes kihirdetésére a templomot válasszák. Az sem tudható, hogy a nagy tömeg-a szemtanúk 20000-re becsülték- kinek a buzdítására töltötte meg a templom körüli teret. Az ajtók megnyitása után a sokaság egy része benyomult a templomba, úgyhogy a képviselõknek sem jutott mindnek ülõhely, sõt a miniszterek közül is néhány a tömeg között szorongva, állva hallgatta végig a határozat kihirdetését.

Vachott Sándorné emlékezete híven megõrizte a nagy nap eseményeit. “Debrecen városának talán minden bennszülött és ideiglenes lakója ott álldogált, ott tolongott majd elõre,majd hátra nyomva és nyomattatva a sokaság által. Kossuth fekete bársony díszmagyar ruhát viselt e napon, mentéjét asztrakán szegte. Ihletett arca átlátszó halványságát egyszerû öltözete még feltûnõbbé tette.

A történelmi ülés 13.30 órakor ért véget, a templomból távozó Kossuth Lajos kocsiját a tömeg körülözönölve kísérte a mostani tanácsházánál levõ szállására.

A városháza a Nagytemplomhoz hasonlóan tehát történeti emlék is. A Piac utcán található, amely a Nagytemplomnál kezdõdik, s a Petõfi térnél végzõdik. Nyugati oldalán van a Bika Szálloda, a Kistemplom, keleti oldalán van a városháza, a megyei tanács épülete, a régi megyeház. Ennek helyén állt az egykori Fejérló vendégfogadó. 1848-49-ben a Debrecenbe menekült kormány és országgyûlés tagjainak ez volt a legkedveltebb tartózkodási helye. Kossuth Lajos is nemegyszer szívesen üldögélt itt. Itt muzsikált a kor híres prímása : Boka Károly.

Visszatérve a városházára : az emeleti balszárnyon levõ szobákban volt Kossuth lakása és a Honvédelmi Bizottmány hivatala. Egyes adatok szerint Kossuth családjával együtt kiköltözött a városba, Könyves Tóth Mihály református lelkész házába, hivatalát azonban állandóan itt tartotta. Az emeleti jobbszárnyon levõ, akkori titkos levéltár helyiségében volt elrejtve a Budáról menekített korona is. A királyi jelvények után 1853-ban nagy házkutatást tartottak, de csak annyit állapíthattak meg, hogy 1849 elején, mikor Kossuth Lajos Debrecenbe jött, egy vasláda, amelyrõl azt tartották, hogy benne van a korona, ide a magánlevéltárba lett elhelyezve. A házkutatás során a levéltár padlózatát is felszedték, sõt a vaskályhát is szétbontották, de természetesen a koronát nem találták meg. Amikor fél év múlva, augusztus 2-án Paszkievics cári csapatai vérbe gázolták Nagy Sándor utolsó ellenállási kísérletét a Debrecentõl nyugatra fekvõ csatatéren, a gyõztes sereg vezérkara ide, a város központja elé rendelte Boka Károly cigányprímást, hogy térzenével “ünnepelje” a gyõzelmet. Ennek az országos hírû cigányprímásnak, Kossuth Lajos kedvenc hegedûsének, az “alföldi cigánykirálynak” nevét a Boka Károly utca õrzi. Az 1848-49-es szabadságharcban tábori zenészként szolgált. Debrecen város vezetõsége polgárai közé iktatta. Kossuth többször megfordult Bokáék házában, hol még bizalmas politikai értekezleteket is tartott. Boka muzsikált Kiss Ernõnek is. A harcok zûrzavarában anyagilag tönkrement. 1849 augusztus 13-án az Arany Bikában mulatott a gyõztes cári sereg vezére Paszkievics, gróf Zichy kormánybiztos és kíséretük. A szórakoztatásukra berendelt Boka és zenekara rongyokba öltözötten jelent meg, s ezt a nótát kezdte játszani : “megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka…”.Zichy megértette a mondanivalót, s rendre utasította Bokát, aki késõbb bejárta a nagy európai országokat, hogy rokonszenvet keltsen árva népe iránt. legmaradandóbb szerzeménye a Kesergõ-je. A város saját halottjaként temettette el. Sírja a köztemetõben található.

hiszen 1849-ben itt helyezték el a térparancsnokságot és ennek erkélyérõl szólt a város polgáraihoz Kossuth Lajos ; valamint az 1820 körül épült, klasszicista stílusú, Bárczy vagy Podmaniczky házat :

E házakon kívül még számos más emléképületet találunk a “civisvárosban”, mint például az Aranybika Szállót. 1848 forró márciusi napjaiban, amikor egy idõre úgy tûnt, a nádor a magyar szabadságtörekvések õszinte híve, István nádor fogadóra keresztelték át az épületet. 1849-ben itt éjszakáztak a harcterekrõl jövõ magasrangú tisztek, futárok. Bem is lakott itt egy ízben, s Petõfi elõtt gyakran emlegette a “Pika” vendéglõt. 1849.augusztus 2-án Nagy Sándor és vezérkara itt ebédelt, és a cári seregek közeledésére innen indult el a csatatérre.

A Szarka János utca megõrizte a debreceni csata egyik hõsének nevét, aki Debrecen határában esett el, s ott is temették el. Késõbb a Debreceni Emlékkert Társulat közadakozásból díszes sírkövet állíttatott emlékének. A néphit azt tartotta, hogy sírját a tündérek õrzik. Errõl számos legenda keringett a korabeli Debrecenben. A csata gyalogos katonáinak emlékét a felsõjózsai Hadházi telep utcácskája õrzi, amely a Csatár nevet kapta. szintén erre a sajnálatos történelmi eseményre emlékeztet bennünket az Ifjúsági Park is, hiszen ennek helyén állott a Gõzmalmi Kert. Az István Malom 1848-ban kezdte meg mûködését. A debreceni csatában az orosz cári sereg négy nagy földhányást emelt mellette ágyútelepnek. A szabadságharc után a tulajdonos társulat a várostól megvett tizenhárom hold területet, ebbe beleesett az ágyútelep is. A földhányásokat aztán fölhasználták az akácültetvénybõl kiképzett kert hangulatossá tételére, éppen úgy, mint a malmi hûtõtavakat is dísznek. A kert sokáig nyilvános volt, késõbb a nehézkes megközelítése miatt mind kevesebben látogatták. A fasiszta német csapatok menekülésükkor felgyújtották a malmot, s elpusztult a kert is, amit aztán rendbe hozva az ifjúság vett birtokba. A debreceni csatára emlékezünk egy emlékoszloppal és Marsalkó János honvédsíremlékével is: A honvéd emlékre még a kaszinó írt ki pályázatot, a beérkezett rajzok közül Komlóssy Imre haldokló oroszlánt ábrázoló mûvét fogadták el. Ehhez kértek Pestrõl kõfaragót, aki már az Emlékkert társulat megbízásából készítette el a monumentális mûvet. Marsalkó János, a lánchídi oroszlánok tervezõje már 1861-ben elkészítette sóskúti kõbõl faragott mûvét :

1849.10.6-án halt vértanúhalált. Neki állít emléket 1912-tõl a Damjanich utca.

A Landler Jenõ utcától sétálunk a Markotányos utcáig. Egy honvédtábornokra : Dessewffy Arisztidre emlékezünk. Õ egy középbirtokos nemes volt, aki 1839-ig a császári hadseregben szolgált. A forradalom idején jelentkezett a Sáros vármegyei nemzetõrségbe, ahol alezredesi, majd ezredesi rangot kapott. 1849-ben Kompoltnál szétverte Colloredó seregét, majd jelentõs szerepe volt a tarcali csatában is. Június 1-én tábornokká nevezték ki. A vesztes temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére letette a fegyvert. Ennek ellenére az osztrák hadbíróság halálra ítélte, s október 6-án kivégezték.

A következõ utca névadója Knézich Károly, aki a császári hadseregbõl lépett a magyar honvédség kötelékébe. Személyes bátorsága közismert volt. Október 6-án szintén egyike lett az aradi vértanúknak.

A Nagy Sándor József utcán járunk. Ez a vértanú egykor a Habsburg hadseregben huszárkapitányi rendfokozatot ért el. Lemondott rangjáról és vissza vonult, de ‘48-ban belépett a honvédseregbe. Elõször mint õrnagy, a pest megyei lovasnemzetõrség parancsnoka, októberben mint ezredes szorongatta a császáriakat, s a tavaszi hadjárat alkalmából, mint tábornok Damjanich oldalán küzdött. Budavár visszavételénél az elsõ hadtestet vezette rohamra. Kossuth tántoríthatalan híve volt, amiért Görgey nem kedvelte, s õt bízta meg ’49 augusztus 2-án a cári túlerõ feltartóztatásával.A túlerõ következtében csapatát szétszórták. A felsõjózsai Tóth-telep középsõ utcája, a Vértanú utca szintén az õ emlékét idézi.

Leiningen-Westerburg Károly kezdetben a császári hadseregben szolgált, késõbb állt át a magyar honvédséghez, s a tavaszi hadjáratot hadosztályparancsnokként küzdötte végig. Kitûnõ katona volt, katonái rajongtak érte, pedig alig tudott magyarul. A hõs tábornokot 1849.október 6-án kivégezték. Róla a Leiningen utca kapta a nevét. A Török Ignác és a Schweidel József nevet ma már nem találjuk Debrecen utcanévjegyzékében.

Besze János Naplójegyzetek 1848-49-ben címû írása a szabadságharc értékes dokumentuma. Nevét a róla elnevezett utca õrzi. 1912-ben kegyeletbõl utcaelnevezéssel állítottak emléket a branyiszkói csatának, amely a felvidéki hadjárat egyetlen sikere volt a vissza vonulás idõszakában, s lehetõvé tette, hogy a honvédség kivonja magát a császáriak harapófogójából. deák Ferencnek a Batthyány-kormány ‘48-as igazságügy miniszterének nevét is hasonlóképpen örökítették meg. A Dembinszky utcát dembinszky Józsefrõl nevezték el, akinek 1874-ben jelentek meg a szabadságharcról szóló emlékiratai. A Csapókertben található az az utca, amely a forradalom tüzérõrnagyának, Gábor Áronnak nevét õrzi.

Most térjünk vissza a múzeumba a tablóhoz és folytassuk utunkat az egyik teremben, ahol Debrecennek a ‘48-‘49-es szabadságharc alatt betöltött szerepével ismerkedhetünk meg. 1848.március 19-én a diákok és a haladó polgárság a pesti 12 pontot magáévá tette, a nyomdát szabadnak nyilvánjtotta, felállította a nemzetõrséget. Július 2-án megjelent a város elsõ hírlapja az Alföldi Hírlap.

Annak ellenére, hogy a város társadalma nem mindenben lehetett bázisa a forradalmi harc folytatásának, a Honvédelmi Bizottmány innen szervezte meg a további küzdelmet, a dicsõséges tavaszi hadjáratot. A forradalom Debrecenben jutott el politikai síkon legjelentõsebb eseményéhez, az 1849.április 14-i trónfosztáshoz, a függetlenség kikiáltásához. A szabadságharc tárgyi emlékei közül kiemelném a debreceni nemzetõrség zászlaját 1848-ból, Széll János kollégiumi diák, honvéd õrmester naplóját, és ismeretlen festõ Bem József tábornokról Debrecenben festett képét.

Ezek mellett szuronyos honvéd puska, nemzetõri kiegyenesített kasza, honvédtiszti kard, bécsi légiós forradalmárok kardja, dob, hadi pénztárláda stb. láthatók.

Szintén a Petõfi, illetve a márciusi ifjak iránt érzett tisztelet nyilvánul meg abban, hogy egy nagyszentgyörgypusztai utcát 1981-ig Petõfi Sándornak, majd Március 15-ének neveztek el.

A múlt emlékei tehát ma is itt élnek közöttünk, jelenlétükkel nem hagyva utat a feledésnek. Az 1848-as forradalom és szabadságharc hõsei, emlékei nemcsak a múzeumokban, az utcákon, épületek falain hagytak nyomot, de az emberek gondolataiban, érzéseiben egyaránt, s úgy érzem, hogy amíg lelkünkben, a magyarság lelkében benne él a múlt, addig jövõnk is biztosítva van.